InfoZió-Magazin’ PTE Egészségtudományi Kar

Nem zsákbamacska

Mély slukkot szívok a cigarettámból, hátamat a pláza külső sarkának döntöm. Az övméretű szoknyámat feljebb húzkodom a combomon, és előre tolom a szakadt neccharisnyába bújtatott lábamat. Láthatja bárki, nem zsákbamacskát árulok.

Elcaplat mellettem három férfi, mind kiguvadt szemmel néz meg magának – különösen az, amelyik a nője kezét fogja – majd továbbállnak. Ezek gyáva férgek, nappal féltik a képmutató kis életüket, csak az éj leple alatt kanyarodnak majd vissza egy menetre.

Újabb slukkot szívok, egy srác toporog előttem.

– Csókolom – mondja, ezen elmosolyodom. Csillagszemekkel néz rám. A haja gondosan felzselézve, fekete ballonkabátjából kilóg az ingének egyenesre vasalt gallérja. Kipirult arcán szeplők csücsülnek, a kezét tördeli, láthatóan izgul. Vagy tizennégy lehet.

– Védettnek tetszik lenni? – kérdezi.

– Van gumim, csillagom. Ne aggódj.

Elpirul. Még a nyaka is belevörösödik.

– A koronavírusra gondoltam. Be tetszik lenni oltva? Vagyis… be tetszik oltva lenni? Tetszik beoltva lenni? Bocsánat, nem tudom, hogy van a helyes szórend.

Újra felfelé görbül a szám, igyekszem elrejteni, nehogy azt higgye, kinevetem. Mikor is mosolyogtam ennyit utoljára?

– Be. És akár tegezhetnél is.

– Ez esetben látni szeretném a védettségi igazolványát.

– Hűha, nyugalom, nagyfiú! Játszhatunk tőlem rendőrösdit, csak hadd szívjam el előbb a cigimet.

Türelmesen megvárja, míg elszívom, nem szól semmit, csak lopva pillant egyszer a combomra, de nyomban el is kapja a tekintetét. A csizmám orrával eltaposom a csikket, előkotrom az igazolványt és a kezébe adom. Alaposan szemügyre veszi, bólint, és visszaadja.

– Mennyibe… vagyis mennyiért… ööö… milyen tarifával tetszik dolgozni?

– Húszezer egy óra, csillagom. És előre kell fizetned.

– Nekem nyolcvanhét percre lenne szükségem.

– Az másfél óra, harmincezer.

A nyakamat tenném rá, hogy nincs nála ennyi lóvé. De előhúzza a tárcáját a farzsebéből, és leszámolja a pénzt Hunyadikban és Bethlenekben. Az utolsó ezer forintot fémpénzben adja oda.

Felsóhajtok, nem vagyok abban a helyzetben, hogy panaszkodjak. A táskámba gyömöszölöm a zsetont, és megigazítom a szoknyámat. Kicsit fiatalka, de én is ennyi idősen kezdtem, bár nem mintha nekem lett volna választásom.

– Merre menjünk, csillagom? Van itt hátul egy…

– Fel, a moziba. – Elindul a forgóajtó felé, mire követem, az ajtóban feltesszük a maszkot.

A moziba, hát legyen. Mindenkinek van valami kattanása, nem lepődök meg tényleg semmin.

A plázában megbámulnak, én megszoktam, ő viszont egyre sietősebben lépdel, és egyre vörösebb a nyaka. A csizmám sarka harsányan koppan a kövön, és minden lépésemre csörömpölve ütődik össze a himbálózó táskámban az aprópénz. Valaki füttyent, mire az én csillagszeműm megtorpan.

– Legyen szíves ezt felvenni! – Kigombolja, és a vállamra teríti a kabátját.

Belebújok, megkötöm a derekamon. A térdemig ér, meleg szövet érintése a csupasz bőrömön, kellemes az anyaga. Csak ne lenne olyan fullasztó dezodor illata! Egy fél flakonnal magára fújhatott.

Keresztülvágtatunk a plázán, úgy lohol ez a pelyhes állú, alig bírok lépést tartani vele. Végül mozgólépcsőre szállunk, a tetejéről egy lány int felénk bizonytalanul. A srácnál is fiatalabb lehet, és megáll bennem az ütő. Megragadom a fiú gallérját.

– Hé, arról nem volt szó, hogy a kiscsajt is belerángatod! – sziszegem. – Ilyenbe nem megyek bele.

– Én csak… – kezdi, de felérünk a mozgólépcső tetejére, így mindketten elhallgatunk.

– Szia – köszön a lány, két kézzel fogja maga előtt a színes kitűzőkkel teleaggatott hátizsákját. Hosszú fonata van, pöttyös maszkja, és legalább olyan kipirult arca, mint a fiúnak.

– Szia – válaszol a fiú, aztán csak néznek egymásra. Micsoda csevej!

Puszit akarnak adni, de mindketten ugyanarra az oldalra fordítják az arcukat, aztán egyszerre kapják el a másik irányba, és összeütközik a homlokuk. Kínosan felnevetnek, nem tudnám megmondani, melyikük a vörösebb.

– Ő a nagynéném – mutat rám a srác.

Nagynéni, hát legyen. Nem szólok semmit, hallottam már rosszabbat is.

A fiú három jegyet vesz az automatánál, aztán együtt átmennek a termekhez vezető kapun, de a jegyellenőr megállítja őket:

– Csak oltási igazolvánnyal, vagy felnőtt kísérővel lehet belépni.

A srác felém biccent a fejével. Előszedem az igazolványomat, mutatom az őrnek, mire beengednek mindhármunkat. A terem ajtajánál a lány előremegy, a fiú pedig a kezembe ad egy jegyet.

– Köszönöm, csak erre volt szükségem – mondja. – Most tessék nyugodtan élvezni a filmet.

Bemegy a lány után, én pedig szóhoz sem jutok. Ennyi? Erre kellettem? Miért nem az apját vagy anyját hozta kísérőnek? Aztán rájövök, buta kérdés, hiszen ki is akarna az apjával vagy anyjával randira menni. És még azt hittem, nem lehet meglepni. Megfordul a fejemben, hogy kisétáljak a moziból… de miért is mennék el? A jegyem ki van fizetve.

Fellépdelek a széksorok közötti lépcsőn, a teremben popcorn illat van és félhomály, csak a vásznon futó reklámok fénye vetül a nézőtérre. Annyi az üres szék, hogy bárhova ülhetnék, látszik, hogy a nyitás óta még nem indult újra az élet.

Elfoglalom a helyem a legfelső sorban, hátradőlök a párnázott ülésben, a csizmámat is lerúgom a lábamról, jólesik kibújtatni a talpamat. Rég elfeledett öröm kúszik végig rajtam. Moziban vagyok! És az egyetlen teendőm, hogy élvezzem a filmet. Azt sem tudom, mire ültünk be, de mit bánom én, ha unalmas lesz is! Sosem kerestem pénzt ilyen gondtalanul.

Innen fentről pont rálátok a csillagszeműékre, a fejüket összedugva beszélgetnek. A lány kézfeje a kettejüket elválasztó pohártartó karfán pihen, a fiú tenyere apránként közelebb és közelebb araszol hozzá, míg végül összefűzik az ujjaikat. Egész aranyosak. Öröm rájuk nézni, meg egy csepp keserűség is. Egy férfi sem fizetett harmincezret azért, hogy az én kezemet foghassa meg.

A film végén azelőtt osonok le a lépcsőn, hogy feloltanák a villanyt. Menet közben a fiú széktámlájára teszem a kabátját, zsebében a harmincezerrel. Kisurranok a teremből, és magamban azért fohászkodom, hogy a lány darabokra ne törje a csillagszeműm szívét.

Harka Sára